Ördögnek láttalak,
nem volt szemed,
csak az űr.
Alázat. Beszéd.
Nem állod a tekinteted.
A tükörben inkább csak
az orrodat lesed.
Leesett már?
Érzed?
Semmi.
Enged,
engedd
el.

Félarcú Isten voltál.
Hah! Janus?
Kezd el
mondani
 magad.

Bántott az érzés?
Fárad a merénylő,
enged az izom.
Ketten ültünk
az ebédnél.
az ebednél,
a lefekvésnél
is csak
mi voltunk.
Legyen
meg a
levegő,
 legyen mély.

Gyönyörű,
a szemed,
Napraforgó!
Középen
fekete folt,
körülötte
sárga
sugarak
 sorakoznak.

Onnantól a kékség.
Tenger hullámokkal,
egy miniatűr montázs,
melyet valaki jókedvében
rakott össze.
Hullámzik és néha
elnyeli a
 sötétség.

Én pislogok
vagy te?
Nem bírom
megállni.
Úszok a
tengerben,
vernek a
 hullámok,
símogat a
víz.
Te vagy a
rezdülés,
te vagy a
tekintet.

Beleállok a hullámokba.
Benned mártózom meg harmadszor.

Három. Mágikus.
Mégis felkészületlenül ér.
Tudhattam volna?
Igen.
Nem.
Nem is sejtettem.

Úszok.
Ringatnak a
hullámok.
Úszok. Élek. Érzek.
Érzem a kezed.
A fülemen
fut, a
tarkómon
szorít.
Tart.
Elenged.
Ellök.
Várás.
Várkozás.
Elmúló elvárások
tüzében égünk.

Mosolygok.

Hiszen, azt
már tudjuk,
hogy
benned
is
ott
van
a
 nap.